a nagylelkűség meghatározása

A nagylelkűséget az emberi lény egyik legfontosabb és legerősebb erényeként értik, mint azt a hozzáállást, hogy önmagát adjuk vagy adjuk más egyén vagy élőlény érdekében. A nagyvonalúság latinból származik, generosus, fogalom, amely az egyén nemes és erényes származására utal. Bár az ókorban a szó mindennél jobban összefüggött a származás és a nemesség kérdésével, manapság arra használják, hogy megjelöljék azt az erényt, hogy önmagát adják azoknak a javára, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.

A nagylelkűség az emberi lény legtisztább és legnemesebb erényeinek és tulajdonságainak egyikeként értelmezhető, mivel ez mindig magában foglalja a beleegyezését, hogy önként és senkit sem kényszerítve segítsen vagy segítsen egy másiknak, akinek szüksége van rá. A nagylelkűség ugyanakkor azt is jelentheti, hogy kevésbé kényelmesen vagy kényelmesebb helyzetbe kerül, ha egy másik helyzetének javításáról van szó, például amikor különböző tárgyakat adományoznak, amelyeket az egyik ember számára általában használnak, de a másiknak inkább szükségesek.

A nagylelkű cselekedeteknek többféle módja van, legyen az idő, tárgyak, pénz adományozása vagy bármilyen segítség vagy támogatás. Ebben az értelemben nagylelkű lehet a különböző terekben, helyzetekben és pillanatokban, szervezetten és előre kialakított módon (például egy karitatív szervezet részeként) vagy a mindennapi életben, spontán és hirtelen (például amikor egy idős vagy vak ember az utcára lépni).

A nagylelkűség és az önzetlenség ellentéte az önzés, ez a tulajdonság, amely azon a rendkívüli fontosságon alapszik, amelyet önmagának adnak mások felett. Bár a jelenlegi társadalmak magas önközpontúsági és individualista indexet mutatnak (amit az anyag iránti érdeklődés és a saját igények kielégítése okoz), a szolidaritásnak is vannak jelentős jelei, amelyek konkrét eseményekben kifejezhetők (a katasztrófa) vagy a mindennapi élet egyszerű tényeiben.


$config[zx-auto] not found$config[zx-overlay] not found