mássalhangzó meghatározása
A mássalhangzó az a szóbeli nyelv hangja, amelyet a hangcsatorna bezárása vagy szűkülete hoz létre, amikor az artikulációhoz kapcsolódó szerveket közelebb hozza vagy érintkezésbe hozzák, hallható turbulenciát okozva. Más szavakkal, a mássalhangzó az ábécé betűtípusa.
A mássalhangzó szó latinul azt jelenti, hogy "együtt hangozzon", és összefügg azzal az elképzeléssel, hogy a mássalhangzóknak önmagukban nincs hangjuk, de mindig jelenteniük kell egy vagy több magánhangzót - a másik típusú betűt - . Pontosabban ez történik a spanyol nyelvben, mivel más nyelvekben vannak olyan szavak, amelyekből nincs magánhangzó.
A spanyol nyelv mássalhangzói: B, C, D, F, G, H, J, K, L, M, N, Ñ, P, Q, R, S, T, V, W, X, Y és Z.
Minden mássalhangzót megkülönböztető jegyek jellemeznek, amelyek meghatározzák azt, és amelyek a világ minden nyelvére jellemzőek. Ezek a következők: az artikuláció módja (a kritérium a légáramlás akadályozásának függvénye), az artikulációs pont (a szájüregben a légelzáródás helyének megfelelően), a hangzás módja (a hangszálak rezegése) ), a VOT (vagy a "hang kezdési ideje", vagyis a hangolás késleltetési ideje), a légáram mechanizmusa, a hossz és az artikulációs erő.
A mássalhangzók kiejtésében különböző típusú artikulációk létezhetnek: labiális (bilabiális, ajak-veláris, ajak-alveoláris vagy labiodentalis), koronális (linguolabialis, interdentális, fogászati, alveoláris, apicalis, lamináris, postalveolaris, alveolo-palatalis, retroflex), a háti (palatalis, ajak-palatalis, veláris, uvularis, uvularis-epiglottalis), a radikális (pharyngal, epiglotto-pharyngal, epiglottal) és glottalis.
A mássalhangzók és magánhangzók kombinációja spanyolul eredményezi az egyes szavakat a legegyszerűbbtől a legösszetettebbig, és ezáltal a mondatok felépítését.
